Vannak momentumok az ember életében, amelyek meghatározóak. És vannak személyek, akik mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ma is egy ilyen személlyel találkoztam. 

Emlékszem régen... Ez is egy olyan történet, ami valahogy így kezdődik. Nem vagyok egy kimondottan "talkative" alkat, a kapcsolatot se igen tartom - főleg, ha a másik fél nem jelentkezik-, és amúgy is kész csőd vagyok élőben. Időnként megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Persze közege, kapcsolat típusa és néhány egyéb apróság könnyedén tud ezeken a dolgokon változtatni. Attól is függ kit hogy és mennyire ismerünk, nehéz belecsöppenni új dolgokba. Na nem mintha a régit annyival könnyebb lenne feltámasztani...

Szóval emlékszem, hogy régen - úgy 6-7 évvel ezelőtt, talán kicsit kevesebb- volt egy lány. És nem csak azért, mert minden jó történetbe kell legalább egy, hanem azért is, mert tényleg volt egy lány. Már nem emlékszem hogy találkoztunk vagy mivel kapcsolatban indultak el a dolgaink, de végülis ezek a részek annyira nem fontosak. Amire viszont emlékszem - és azt hiszem ez az igazán fontos- az maga az érzés, amikor vele beszéltem, amit ő jelentett a számomra. Kevés lányba voltam úgy igazán szerelmes és még kevesebbre mondom azt, hogy "Na ő... Ő meghatározó.", de ez a lány ilyen. Kicsit az ízlése, kicsit a személyisége és legfőképp amiatt, aki. Sok mindent szerettem benne és nem csak a Vele való beszélgetéseket. Emlékszem mindig vártam, hogy mikor kerülünk ismét beszélgetős szituációba, mert az olyan jó érzéssel tölt el. 

Aztán nem tudom hogyan, de úgy eltávolodtunk egymástól. Lehet az is közre játszott, hogy lett pasija, én is találtam valaki mást, és a dolgok... Abba maradtak. És akkor erre jött egy pár éve megismert ismerős, akinek hatására ezt a dolgot szeretném felfrissíteni. Persze nem úgy, hogy "Hello, hogy vagy?", szépen lassan felépítve, hanem egyből bele a közepébe: Találkozás. Amire oly régóta vártam. 

Azt mondják két féleképpen sülhetnek el ezek a dolgok: Jól és rosszul. Nos, ez a találkozás valahol a kettő között található. Se nem rossz, se nem jó, olyan semmilyen. És nem azért, mert elhívta a közös barátot, akivel van közös témájuk, kapcsolatuk aktuális, nem régi lejárt panelekre építkezős. Hanem azért, mert közben ezek a régi dolgok, mintha felszívódtak volna. Olyan különc érzés motoszkált bennem végig, hogy ez tök jó, de olyan fura. De miért fura, ha egyszer lehetne is jó? Semleges témák, felszínkapargatós, vicceskedős beszélgetések, miközben semmi másra nem tudsz gondolni, minthogy ez a Nő... Ő. 

Az élet kiszámíthatatlan. Nem tudom hogyan viszonyuljak ehhez az egészhez. Nyílván hagyni kell a pozitív részét, minthogy mennyire örültem, hogy újra láthattam és mennyire tökéletes volt. Mármint látni őt, vele lenni és hasonló jóságok. A baj, ami talán nem is annyira baj, sőt igazából ebből a hármas felállásból adódódik az az, hogy nem volt... mély. Nem tudom miért vágyom manapság a mély dolgokra, miért érzem azt, hogy mindennek kell dimenzióinak lennie, és hogy ne csak ott lebegjen a semmiben a nagy kérdőjel, hogy "ez akkor most elvesztegetett idő?" Talán a tökéletesség utáni hajszám az, ami megmérgezi létezésem minden egyes percét. 

Próbálok nem rá gondolni. A szeme ragyogására, személyisége varázslatos világára... Egyszerűen el kell fogadnom, hogy amire mindennél jobban vágyom nem fog megtörténni. Még ha... Akkor se. Távolság és két külön világ. Pedig mindig is úgy gondoltam rá, mint a "jobbik felemre", vagyis olyas valakire, aki kiegészíthet. Elkalauzolhat egy olyan világba, amelybe mindig is tartozni szerettem volna. Álomképek volnának? Egy Álomnőtől mégis mi mást vártok?