Zárkozott vagyok. Nagyon is. Nem tudom, hogy jelenleg nyitott vagyok-e az újra, de most úgy érzem muszáj. Nem mondom azt, hogy tele vagyok energiával (mert nem) vagy épp lelkesedéssel (talán egy kicsit), de már nagyon régen nem éreztem magam ennyire motiváltnak. Hogy ez minek köszönhető? Nos... Ez egy sok tényezős egyenlet. 

Íme a tények:

  • November utolsó péntekén az épületben már legalább 13 éve dolgozó porter szexbotrányba keveredett. El is vesztette az állását, mikor ez kitudódott.
  • Én vettem át a helyét, miközben a saját munkámmal is haladnom kellett és időnként még itt-ott besegíteni ebbe-abba. Szóval voltak momentumok, amikor három munkát végeztem egyszerre.
  • Hétfőn az egyetlen "barátom" (igen, a lány, akibe mindenki szerint szerelmes vagyok) bejelentette, hogy az egyik barátja felkínált neki egy állást. Abban a pillanatban tudtam, hogy elfogja fogadni, ahogy elmondta. Hiába tette hozzá a "lehet" és a "még semmi sem biztos" szavakat
  • Ezután mentem egy koncertre. Totálisan összevoltam törve. 2 órán át álltam a hidegben az ajtónyitásra várva, és agyaltam. Teljesen magam alá kerültem, ahonnan tán még most sem sikerült teljesen felépülnöm - mentségemre szolgáljon, hogy a koncert tökéletes volt, még pengetőt is sikerült szereznem (kettőt is), pokolian élveztem és remek zárása volt "életem legjobb évének" (de a depressziótól továbbra sem sikerült megszabadulnom).
  • Majd tegnap mindezen dolgok tudatában leültem a managereimmel, akik elmondták mi a tervük velem. Én veszem át a srác helyét - nem csak ideiglenesen-, és ha mindenki szerint belejövök, akkor majd megpróbálnak fizetésemelést és egy kontraktot is kicsikarni az egész szituációból. Ami jó. Tökéletes. Mennyei. De... Már nagyon rég nem vagyok "boldog" ott, és mindez azzal járna, hogy fel kell hagynom az egyetlen dologgal, amit néha "élvezek" csinálni. A kérdés leginkább csak az, hogy megéri-e. Érdemes-e felhagyni olyasmivel, ami az egyetlen dolog, amit "kedvelsz", olyan órákért, amikre vágysz?

Leginkább ezeken kellene agyalnom. De nem megy, mert tegnap...

Najó, kezdjük ezt is az elejétől. Francy megkért, hogy menjek el a staff partyra, "támogatni őt", hogy ne legyen egyedül. A fogadáson még minden jól ment. Én is elvoltam, ő is. Aztán az aszaltársaságunk is jó volt, de volt egy pont, amikor már azt éreztem, hogy... Mennem kell. Ekkor csúcsosodott ki a fáradtságom. Először csak levegőzni mentem ki egyedül (ők előttem voltak). Kitisztítani a fejem, a bennem kavargó gondolatokat. 14 óra abban az épületben, azokkal az emberekkel... túl sok. Már ebédnél is egyedül ültem, de aztán... Hiába volt jó, hiába volt fun... De az hogy eleve azért mentem el, hogy "ne legyen egyedül", ő meg se le szart... Megint. Aztán meg JJ volt az egyetlen, aki kijött értem. Még telefonon is felhívott, és próbált visszarángatni. Ő bezzeg nem. Jól érezte magát. Utána meg lehet elment még velük inni máshova is, nem tudom. Bárhogy is legyen, de a tény, hogy ő az egyetlen barátom ott, és ő az egyetlen lény, aki visszatudott volna rángatni... Nem jelent meg beszédes. Utána pedig smst sem küldött, megkérdezve, hogy minden rendben van-e.

És ez a két tényező sokkal beszédesebb a "barátságunkról", mint az, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Én sokkal többet teszek érte, mint ő értem. Amikor dobbantani akartam melóból, ő kért meg, hogy maradjak. Maradtam, miatta. Most fordított a szituáció, de én nem akarom őt visszatartani. Persze ez más helyzet, hiszen neki fix helye van, míg nekem csak a "valami majd csak jön" szituáció juthatott volna... A lényeg, hogy amikor tényleg szükségem lenne rá, ő sosincs ott mellettem... És mindez csak rosszabb lesz, mikor megszünik a napi szintű élőkommunikáció köztünk. Ő már készen áll élete következő fejezetére. Én nem. Vagy igen?