Nos, igen. Hát, itt volnánk vagy mi fene. Lassan időszerű lenne elkezdeni kikommunikálni magamból a dolgokat. Csak a kezdet mindig nehéz. Nem szeretnék keserédes újévi köszöntőt megfogalmazni, és fogadalmat se szeretnék tenni, hogy mától megjavulok én és jó leszek majd... Van egy aspektusa a jelenlegi életfelfogásomnak, ami tetszik. Erről szeretnék most beszélni.

Vannak momentumaim, amelyek egy fajta természetességgel töltenek meg. Jó érzést árasztanak, amelyektől egy pillanatra elhiszem, hogy tényleg végig tudom majd vinni azt a 14+1 pontot. Mondok egy példát. Tegnap este ugye péntek volt. Nos, ahelyett, hogy valamit néztem volna inkább kitakarítottam a szobámban, átrendeztem a cuccaim az asztalon (realizáltam, hogy most tényleg nagyobb dobozt vettem az ikejában, amit nem tudok hova tenni...), kimostam a ruháim, némi értelmet vertem a helybe. Ma pedig megcsináltam egy olyan 20 perces munkát, amit már lassan 3 hete tologatok, hogy "majd holnap". De persze holnap sem akarom. Majd a következő holnapon. Na tessék elképzelni, hogy mára már felgyülemlett mégegy és kettőt csináltam meg egy óra alatt. Apró lépésekben, de mintha sikerülne elkezdenem dacolnom a lustaságommal. És ez valami nagyon jónak a jele.

Tegnap megjött a két új lencsém. Gyönyörű a képük. Élveztem, és bár zavart, valahogy mégis igyekeztem tovább kint maradni a hidegben. Persze az igazi próbatétel majd jövő héten jön, amikor meló után akarok császkálni egyet a városban - persze ehhez az időjárásnak is lesz némi beleszólása. Az egyetlen dolog, amivel nem haladok az az álláskeresés. Kiakarok várni január végéig. Látni akarom mindez hova vezet - még úgyis, hogy tudom nem akarom. De a biztonság érzetem miatt nem akarom elhagyni a komfort zónám. És valahol ez fontos. 

Fura, de úgy érzem, hogy azáltal, hogy elküldtem a levelet, ő megint megutált valahogy megkönnyebbültem. Mintha egy hatalmas teher esett volna le a szívemről. Mintha újra tudnék lélegezni. És ez baromi jól eső érzés. Talán tényleg igazam volt, hogy hiába kezdett el motiválni a továbblépésre, egészen mostanáig blokkolt és "uralma alatt tartott". Most meg mintha egyszerűen tényleg felszabadulnék és apró lépésekben vállnak a dolgaim is jobbá - már amennyiben a 24 órát a miniatűr szobában való eltöltés képében annak nevezhető. Fogalmam sincs milyen lesz, amikor hétfőn ki kell mozdulnom. De mivel jó sok órát kaptam, így azt hiszem a boldogság érzését átfogom tudni ültetni az ott unatkozós napokba.

Ma például megnéztem a Sound City című David Grohl dokut a legendás stúdióról. Amiről ebben a filmben beszéltek az az oka annak, hogy miért akarok bekerülni abba a világba és pontosan ez az oka annak is, hogy miért kell elkezdenem akár autodidakta módon is tanulni. Könyveket olvasni, megtapasztalni, majd állásokra jelentkezni. Végig kell csinálnom ezt a folyamatot, ami pokolian nehéz lesz, mindennél jobban fog fájni, de ha igazán hiszek abban, hogy odatartozok, akkor a végére tényleg ott fogok kikötni és az álmaim is valóra válhatnak. Csak meg kell dolgoznom értük. Tudjátok, 10.000 óra...

u.i.:
Meghallgatandó albumok:
Miles Davis - Kind of Blue
Fleetwood Mac: Rumours