Najó, foglaljuk csak össze mi minden történt (nem) ebben a hónapban. Előszöris ha jól rémlik a hó elején volt egy Bon Jovi koncert (életem legjobbja), majd kétszer kimentem egyedül a Rolling Stones-t hallgatni a Hyde parkba, ezen felül voltam egy vacsin, amit Dario készített és kábé azóta, immáron harmadik hete pokolian szarul érzem magam. Sokkal magányosabb vagyok most, hogy "van mibe kapaszkodnom", mint előtte bármikor. Akkor beszéljünk egy kicsit az efféle dolgokról.

Amikor egyedül van az ember, úgy értem kompletten egyedül egy idő után hajlamos megfeledkezni arról, hogy milyen rossz is a magány. Persze az érzés sosem múlik el, csak épp egy idő után tompulnak a fényei. Majd mikor elkezd barátkozni, emberekkel lógni, minden megváltozik. Felerősödnek ezek az érzések és sokkal nehezebb az "egyik napról a másikra túlélni" szisztémát megjátszani. És amikor az embernek csak egy barátja van, az a legrosszabb. Főleg ha közben vágyik arra, hogy spontán dolgokat csináljon. De nem lehet, mert annak a barátnak sok barátja van, így lényegében mindig van mit csinálnia, kivel lógnia. Ilyenkor jön a képbe, hogy egy barát sosem elég. Újakra van szükség. Fel kell verni az állóvizet, hátha. De azt meg hogyan csináld? Ez a kérdés már nagyon régóta foglalkoztat. Sajnos bármennyi kutatómunkát is ölök a kérdésbe sem kerülök közelebb a válaszhoz, ugyanis, ha sokat dolgozol akkor csak a kollégák jöhetnek szóba, az meg ugye olyan, hogy "elég időt töltök velük nap, mint nap, miért akarnék a szabadidőmben is velük lógni?". Magyarán nem akarsz velük lógni. De akkor...?

Fogalmam sincs. Egyik kedvenc válaszom. Úgyhogy inkább elmesélem a Dario sztorit. Szóval a srác baromi creepy, még akkor is, ha ő állítja, hogy D egy jó srác. Én ami pozitívumot láttam belőle az kimerült kábé ott, hogy főzött rájuk. Tegnap mondta, hogy többet akart tőle a srác, ami nála azt jelenti, hogy többet vagy semmit, de F szeretne a barátja lenni, amivel kábé... Igazából az, hogy ő ennyire jó ember még mindazok ellenére is segíteni próbál neki szerintem jó nagy ellentétek kavarognak őt. Az addig oké, hogy a srác bekíséri melóba, majd utána a metrónál várja. Kétszer. Mármint oké, ha a pasija vagy ilyesmi, de ő csak egy barát és lényegében a srác csak akkor dolgozott, amikor a csaj is, másképp mindig vele lógott. Lényegében náluk lakott, hiszen több estét töltött a kanapéjukon, mint a saját albérletében - esélyes, hogy ezért is nem fizette a rentet és került utcára? Szóval a srác brutálisan fura. Túl ragaszkodó. Még nálam is, mert én azért eddig nem fajulnék.

Másfelől viszont talán a kötelék -ami az olaszoknál jóval erősebb és mi sosem fogjuk megérteni- az a szó, ami a legjobban leírja minek köszönhető a lány töretlen kitartása. Vagy csupán a tagadás fázisában lenne és valójában vannak érzései? Kettejük kapcsolata nekem mindig is bizarrnak tűnt. 

De vissza hozzám és próbáljuk elfelejteni és lezárni a D-korszakot, mert csúnyán végződött (volt durva veszekedés meg sírás is). Változás. Erre van szükségem. Kis lépésekkel kell kezdeni, majd egyre nagyobbakat lépdesni, míg végül elérni, hogy minden egyes pontját megváltoztassuk ennek az egésznek. Mert valamiért mélyen hiszek abban, hogy ha változtatok az életemen (ami így közel 2 év után már minimum elvárás) közelebb kerülhetek ahhoz, aki mindig is lenni szerettem volna. Vagy legalábbis több lehetek, mint egy mezei matiné program, akire munka után szánnak egy-két órát a parkban kis lelkifröccs társaságában. Jó volna egy kicsit társaságibb lénnyé is vállni, de persze az sem lenne kimondottan utolsó szempont, ha rájönnék ki is vagyok valójában, vagy legalább visszakeverednék arra az útra, ahonnan indultam. Mert jelenleg eszméletlen messze vagyok attól a ponttól. Vagy bármi mástól. Az ismeretlentől mindig is féltem, az ismertből meg elegem van. Földvár felé félúton?